Ha lennének Magyarországon olyan bukméker irodák, mint Angliában, ahol mindenre lehet fogadni, akkor érdemes lenne egy tipp-játékot indítani arról is, hogy milyen színű lesz Pink haja budapesti koncertjén. Nehéz kérdés, ugyanis a fiatal (huszonnégy éves) hölgy gyakrabban változtatja fent nevezett jellemzőjét, mint más a pulóverét. Mivel viszont úriember biztosra nem fogad, arra aligha lehetne pénzt tenni, hogy jól sikerül-e a koncert. Az eredetileg Alecia Moore nevet viselő énekesnő ugyanis abszolút a csúcson van mostanában. Pedig sokan féltek attól, hogy rövid tündöklés után ő is a süllyesztőbe kerül, mint oly sok sztárocska. Gyerekkoráról, családi viszontagságairól viszonylag sokat tudunk lemezeiről, úgyhogy csak a zenei életben való elindulásáról essék egy-két szó. Fiatalkorában minden érdekelte: a hip hop, a techno, a rock és a punk, ráadásul néha egyszerre több is, ami talán nehezen elképzelhető egy beszűkült rajongónak. De Pink mindig is nyitott volt és az is akart maradni. Ez az egyik titka annak, hogy sikerült megfelelnie szintén gyerekkori elhatározásának: nem akar középszerű lenni. A zenét nemcsak hallgatta, hanem igen korán aktívan is bekapcsolódott. Tizennégy évesen kezdett el saját számokat alkotni. Először az iskolai hip hop-együttesben vokálozott, aztán több R&B-csapatban, majd ahogy (a mesében) lenni szokott, felfedezte őket egy producer. A Choice nevű trió hamarosan feloszlott, de Pinkben fantáziát láttak a producerek, úgyhogy maradt a lemezcégnél, és elkészült az első lemeze. Az 1999-ben megjelent Can't Take Me Home viszonylag nagy sikert aratott, bár azzal még csak Amerikában került be a köztudatba ("csak", mondom, holott az a platina, amit kapott érte, kábé annyi eladott lemezt jelent, mint nálunk az évi össztermés). Nyilván nem akarta elkapkodni a dolgot, a következő albumra alaposan rákészült. Olyannyira, hogy még telefonos fenyegetéshez is folyamodott. No, nem kell ezt komolyan venni: gyermekkori bálványa, az egyik első népszerű csajzenekar, a 4 Non Blondes (igen, voltak lányzenekarok a Spice Girls előtt is! Mégpedig hány!) méltatlanul elfeledett vezetőjének, Linda Perrynek megszerezte a számát, és a következő üzenetet hagyta neki: ha nem hívja vissza, terrorizálni fogja. Hát igen, ilyen egy igazi barátság kezdete. (Azt hiszem, erre szokták kiírni a tévében: Don't try this at home - ne próbáld ki otthon). A következő lemezre Pinknek Perry több számot is írt, többek között azzal, ami elindította az igazi partyt: Get the Party Started. Igazi buliszám, be is robbant a köztudatba Pink neve, hogy aztán a M!ssundaztood lemezről kimásolt újabb és újabb kislemezek (és klipek) rögzítsék is ott. Az tehát már mindenkinek nyilvánvaló volt, hogy Pinket csak a nagyon tájékozatlanok sorolhatják a Britney-Aguilera-brancsba (mint ahogy korábban néhányan megtették), de hősünk még ennél is bátrabb volt: ő úgy gondolta, hogy egyáltalán semmilyen kategóriába ne tessék őt begyömöszölni. Harmadik albumára is rendesen felkészült, eljátszott néhány lehetőséggel (egy vicces nyilatkozata szerint még egy death metal opera megalkotása is felmerült benne), és végül a rockos megoldás mellett döntött. Linda Perry három szám megalkotásában működött közre, a tizenhárom dal közül nyolc Tim Armstrong vezetésével készült - őt inkább a punkok ismerik a Rancid nevű zenekarból. A Try This persze nem csak rockzene, hanem van rajta minden, balladától groove-os partybombáig, de persze úgy, hogy mindez közben mégiscsak hamisítatlan Pink. A lemezt bemutató turné harminc állomása közé szerencsére Budapest is bekerült. (Eddig az ilyen kaliberű sztárok jórészt megálltak egy országgal arrébb, Bécsben; persze még most is vannak sokan, akik nem jönnek annál keletebbre.) Úgyhogy saját szemünkkel is megnézhetjük, mit tud zenekarával (gitárok, dobok, billentyűk) és táncosaival. Tessék felkészülni: hatalmas slágerek, profi show, felejthetetlen élmény. Adatok: 2004. április 5., hétfő, 20 óra; Budapest Sportaréna; belépő: 6900 (álló), 5900, 8500, 9500 Ft (ülő), 16000 (VIP-knak) http://www.pinkspage.com/